A Kettős Mérce állítólag talált egy jelentést, amiből úgy tűnhet, mintha titkosrendőrök őriznék a nemzet óriásplakátjait. Természetesen ma már tudjuk, hogy ez nincs így: nincsenek rendőrök ráállítva ezekre a reklámokra. Miért is lenne ennyire bizalmatlan a hatalom a leendő kivándorlókkal lakossággal szemben?

És itt van ez a másik valótlan jelentés is.

Jelentem, hogy 2015.06.06-án 20:00 órától, 2015.06.07-én 8:00 óráig (önszántunkból túlórázva) láttunk el szolgálatot, "Vöcsök 3/3"-as hívószámmal. Az eligazításon Péter II. Gábor r. ezredes úr utasított bennünket, hogy sötétedést követően menjünk ki Felcsútra és környékére, ahol keressük meg a Pancho Aréna elnevezéssel fémjelzett stadion típusú objektumot, és azt tartsuk szemmel oly módon, hogy titkos rendőri mivoltunk rejtve maradjon a környező állampolgárok és a létesítmény előtt. A fent vázoltak előzménye, hogy az előző napon, egy másik stadion gyepesített füvére bevándorlással foglalkozó, színesbőrű egyének léptek, majd azon a "labdarúgás" elnevezésű, ősi magyar játékot kezdték játszani. Rajtunk kívül még két egység hajtott végre hasonló feladatot (Búbos Banka 3/3 és Hóbagoly 3/3), mindketten a nevezett településen és környékének közelében.

Az utasításnak megfelelően megjelentünk a helyszínen folyó hó hatodikán, 21:50 perckor, és a megkülönböztető jelzéssel ellátott szolgálati személygépkocsival titokban körbejártuk a hirtelen szemünk elé táruló sportlétesítményt, melynek közvetlen közelében - amint azt a feljebbvaló úr is megjegyezte az eligazításon - egy nagyon szép kis parasztház is található. Kisvártatva a személygépkocsit 2-300 méterrel odébb (buszmegállónak álcázva) leállítottuk az út mentén, majd a pór nép között elvegyültünk, figyelve arra, hogy mindezt EDR rádió nélkül, és rangjelzésünket, valamint teljes menetfelszerelésünket az eligazításon kapott álcahálóval elrejtve tegyük. Én magam még a mindig nálam tartott inkognitót is magamra húztam egy elhagyatott utcácskának mély sötétjében.

Itt kívánom leszögezni: biztosan emlékszem arra, hogy a buszmegállónak álcázott járőrautónak lekapcsoltuk a kék villogóját!

Innentől kezdve egészen hajnalig eseménytelenül zajlott az éjszaka. A megfigyelt objektumba senki nem ment be, igaz nem is távozott onnan senki, pedig folyamatos jegyzetelésre is fel voltunk készülve.

Hajnali 7:42-kor viszont egy sötét színű Volkswagen kisbusz közeledésének lettünk a szem- és fütanúi. A rendszámot sikerült felírnunk a kezünkben lévő jegyzettömb legelső lapjára, de amikor az autómobil lefékezett a már fentebb megemlített takaros kis parasztház előtt, és kiszállt belőle a Legfőbb Titkos Tanácsos úr (kódjele: 001-es), akkor azonnal tudtuk kollégámmal mi a teendőnk, és így a feljegyzés azonnali (lenyelés útján történő) megsemmisítése mellett döntöttünk. Ezúton kérnénk a felettes szervtől az így megsemmisült papíralapú adatrögzítési technológiai eszköz haladéktalan pótlását.

A Titkos Tanácsos úr, és a társaságában lévő kedves, joviális idősebb úr 7:48 perckor ültek vissza a sötét színű autóba, majd a megengedett sebességnél kisebb tempóban elhagyták az általunk megfigyelés alatt tartott objektumot és annak környékét.

Folyó hó hetedikén, 7:32 perckor úgy gondoltuk, hogy különösebb esemény már nem fog történni, így elhagytuk a szolgálati megfigyelési pontunkat, és elindultunk megkeresni a szolgálati személygépkocsinkat. Ekkor azonban meglepetésszerű, nem várt esemény zaklatott fel bennünket: hirtelen nem találtuk az általunk elrejtett járművet. A település összes utcáját bejártuk, de sehol sem volt. Egy Mészáros nevezetű, igencsak kedves ember meg is kérdezte, hogy mit csinálunk ebben a faluban ennyire feltűnően, mire elmondtuk neki, hogy nem emlékszünk, hogy hová rejtettük a ránk bízott közvagyont. Ő rám nézett, megfogta a vállamat, és mélyen a szemembe nézve azt mondta: ismerem ezt az érzést. Éreztem, hogy őszintén mondja, és jól esett tudni, hogy ennyire kedves emberek lakják az országnak ezt a szépséges szegletét.

Folyó hónap hetedik napján, 9:43 perckor feladtuk a jármű keresését, és beálltunk a közeli buszmegállóba, azzal a feltett szándékkal, hogy busszal megyünk vissza az őrsre. Én fejben már a jelentésem megfogalmazásának folyamatát is megkezdtem, amikor is elérkezett az idő, amikor az órám 11:24 percet mutatott. Én tudtam, hogy vidéken ritkábban járnak a buszok, de járőrtársam szerint hamarosan villamosjárat is fog közlekedni a megfigyelt objektum sarkánál, sőt ő még valami repülőtérről is hallott. Mindezek tükrében különösnek hatott, hogy a buszmegállónál, ahol mi álltunk, egyetlen arra haladó busz sem állt meg. Némelyik még csak nem is lassított.

Másnap (folyó hó nyolcadik napján) 16:32 perckor kollégám hirtelen, de igencsak váratlanul: elájult. Én magam is kezdtem már felfedezni magamon a szomjazás apróbb jeleit, de neveltetésem és rangjelzésem okán igyekeztem nem tudomást venni a bennünket sújtó nehézségekről, így én kitartó türelemmel vártam tovább a buszt. De nem jött.

Három nappal később egy nagyméretű fekete terepjáró fékezett le a buszmegálló mellett. Fekete maszkos, fekete ruhás emberek ugráltak ki belőle, majd hirtelen minden fekete lett előttem.

Ezt követően (nem tudom hányadikán) 13:09 perckor arra lettem figyelmes, hogy minden fehér körülöttem. Egy kedves, fehér ruhás nő, egy kacsával a kezében rám nézett, és azt kérdezte: jobban van már? Akkor szólok az ezredes úrnak.

Az ezredes úr 13:17 perckor érkezett meg a látómezőmbe. Azt hiszem szolgálati titokra hivatkozva nem idézhetem azokat a szavakat, amelyek elhagyták magas rangú száját, és amelyekből megértettem, hogy hibát követtem el.

Ugyanezen napon, 13:19 perckor írtam alá a leszerelési kérelmemet, saját akaratomból. Egyúttal jelentem, hogy nem leszek munkanélküli, mivel sógorom plakátragasztással foglalkozik. Mindig mondja, hogy legyek a segédje, és akkor végre kirúghatja Áront (az egyetlen alkalmazottját), aki úgyis külföldről jött.

Kérem jelentésem és leszerelési kérelmem mielőbbi, soron kívüli elfogadását.